Bajban vagyunk. Magasak az adók és a járulékok, ezért - mint régen a nemesek - életünket és vérünket felajánljuk - de adózni, azt nem szeretünk. Ha vállalkozunk, nem mindenkit jelentünk be, vagy ha igen, akkor is csak néhány órára. Ha munkavállalók vagyunk, belemegyünk az előbbi megoldásba. Közben észre sem vesszük, hogy ördögi körben vagyunk.

A munkanélküliség a gazdasági fejlődés rohasztó baktériuma. Ülnek otthon munkaképes korú emberek tízezrei, jó esetben bámulják a tévét, rossz esetben isznak valami olcsó kocsisbort. Egy-két év alatt elkopik a maradék munkakedv, s marad a vegetálás.

Félreértés ne essék, most nem a falun élő alig iskolázott szerencsétlenekre gondolok, hanem azokra, akiknek a van szakmája, s lehet, hogy lenne lehetősége is a munkára. Két feltétellel: akarjon dolgozni, s akarják foglalkoztatni.

Engedjenek meg egy konkrét példát. Sanyi barátommal valamikor együtt fociztunk. Pörgős rohanós srác volt, remek szakember, műszerész egy nagy gyárban. Amikor a múltkor találkoztunk, alig ismertem meg. 9 éve munkanélküli, kicsit megöregedett.

Megígértem, ha tudok valami munkahelyről, azonnal szólok. Így lett, Sándor munkába állt egy üzemben, mint anyagmozgató, raktáros, meg kisegítő karbantartó műszerész. Kilenc év munkanélküliség után, az vesse az első követ a munkáltatóra, aki próbaidő nélkül bejelenti, pedig még állami támogatás is lett volna alkalmazására. Az ehhez szükséges papírok kitöltéséhez külön szakember kellett volna, s különösen két kitétel volt elrettentő: a pályázat elbírálásáig nem lehet munkaszerződést kötni és  a munkáltató egy évig nem bonthatja fel a szerződést. Amíg a pályázatosdi le nem zárult, Sándor munkába állt.  Napi 15(!) kilométert kellett menetrendszerinti járattal utaznia, a bérletet a cég zsebből fizette, s a munkaidőt is a buszhoz igazította. 

Az első napon kiderült, hogy Sándor már nem fürge, viszont gyenge. Izmai eltunyultak a kilenc év alatt. Igaz, a kertjükben dolgozgatott, de a hobbikertekben ritkán kell 30-40 kilós

alapanyagokat(másodmagával) hurcolászni. Az első héten arra is rádöbbent a főnök és Sándor is, hogy sokféle géphez nem ért, sose látta az újabb masinákat.  Ez még nem lett volna baj, hiszen elsősorban anyagmozgatóként, sofőrként és raktárosként számítottak munkájára.

Amikor mindezek miatt nem ment munkába, a főnök Sándor feleségével „szövetkezett".

Megbeszélték, hogy hetente lesz fizetés, mire a barátom visszament dolgozni.

A harmadik héten az üzemben arról kezdtek beszélni, hogy Sanyi iszik. Hatvan- hetven nő ilyen irányú tapasztalatait ne tessenek lebecsülni, ezért a főnök állandóan a zsebében hordott szondát kezdte mutogatni. Amikor Sándor arról mesélt a kolléganőknek, hogy milyen jó kis pénz havi 39 ezerért avart seperni, a főnök felvilágosította, hogy nettó 64 ezer fekete forinttal keres többet, a túlórákért járó pénzekről nem is beszélve. Ám ha most megint visszakozna, már nem is lehetne munkanélküli, hiszen folyik az állásbahelyezési procedúra. Azaz se feketepénz, se munkanélküli támogatás.

Ennek lett is foganatja, néhány hétig minden rendben ment. Csak a raktárban kiderült, hogy felügyelet nélkül nem képes dolgozni, a kész termékek címkézését nem lehet rábízni, s az otthoni, 20 éves Golf ritka vezetése után nem merik a cég kombijának volánja mögé ültetni. Ez utóbbi azért lett volna különösen veszélyes, mert az anyagmozgatás közben el-eltűnt néhány percre a szomszéd kocsmában. Onnan telefonálva mondott fel, onnan ment haza, s már csak az utolsó napokért járó néhány ezer forintot szeretné megkapni.

A munkaügyi központban ugyanis szóltak Sándornak, hogy oda nem érkezett pályázati papír. Így a barátunk most újból kap némi támogatást.

A főnök viszont nem érti:

 1. Kinek az érdeke a bonyolult pályázati procedúra, az akkurátus, minden iratot eredetiben, vagy hiteles másolatban történő követelése. Csak nem azért kell ez, mert a munkaügyi központok apparátusait is fenn kell tartani? 

2. Miért nem lehet próbaidővel alkalmazni olyan embert, aki évek óta nem dolgozik? 

3. Az állam már azzal jobban jár, hogy nem fizet a munkanélkülinek járadékot. Miért nem úgy alakítják a pályázatokat, hogy a nyilvántartott munkanélküli foglakoztatása után ne kelljen a munkáltatónak fizetnie a járulékokat. Nem csupán egy évig semmit, mint a mostani pályázati rendszer esetén(egyes esetekben), de azután se a teljes összeget, hanem három-négy év alatt lépcsőzetesen, egyenletesen növelve a munkáltató terheit? 

A cikkíró nem érti:

Nem veszi észre senki ebben az országban, hogy a tartós munkanélküliek újbóli munkába állítása a fokozatos járuléknöveléssel versenyképesebbé tehetné az évek óta állástalanokat a munkaerő piacon?

Arra nem gondolt senki sem , hogy minél többen dolgoznak, és nem a munkanélküli járadékra várnak, annál hamarabb kerülünk ki ebből az ördögi körből?

Hajdu István