Már hét hónapja tart, és rengeteg ember valószínűleg úgy érzi, értenie kellene. De nem igazán értik. A lakásfinanszírozási válságból, úgy tűnik, egyszerűen elég volt. A bankok édes csábításának engedve az emberek olyan házakat vettek, amilyeneket nem engedhettek volna meg maguknak, most meg bedőlnek a hiteleik.

Azonban a háztulajdonosok elsöprő többségével semmi gond sincsen. Akkor meg hogyan lehet, hogy a lakásfinanszírozás egy részére - másodlagos jelzálogpiac - koncentrálódó kellemetlenség befagyasztotta a hitelpiacokat,  kifordította önmagukból a  tőzsdéket, felelős a Bear Sterns összeomlásáért, a gazdaságot egy generáció óta nem látott recesszióba taszította és végül az Amerika Egyesült Államok Központi Bankját a nagy válság óta nem látott jelentőségű lépésekre kényszerítette. 

Szeretnék mindenkit bátorítani, hogy ne érezze magát bambán. Talán nem egészen helytállók a magyarázatok, és a zavarodottságukban - hölgyeim és uraim - osztoznak igen sokakkal, akik a krízis kellős közepén találták magukat. 

„ A tőkepiacnak egy olyan részére mutogatunk, amelyikről többségünk soha sem hallott" nyilatkozta Ethan Harris a Lehman Brothers vezető közgazdásza a múlt héten. Robert Rubin volt pénzügyminiszter, aki ma a Citigroup igazgatója azt állította, hogy mindaddig nem hallott a „likviditási puts"-ról, a zavaros pénzügyi szerződési formáról, amíg nem kezdték a Citigroup-ot okolni a súlyos problémákért.  

Az elmúlt néhány nap jó részét azzal töltöttem, hogy embereket hívogattam a Kormánytól és a Wall Street-ről egyetlen kérdéssel: „Meg tudja nekem ezt az egészet magyarázni?". Amikor befejezték, azt éreztem, nyugodtan feltehetném újra a kérdést: „Megpróbálná megint?" 

Az merült fel bennem, hogy a részben megalapozatlan pánikot a bizonytalanság okozta. Ez azt jelenti, a krízis vége még nincs a közelben sem. Ben Bernanke, a FED elnöke  sem varázsló, nem tud egyszerre mindent megjavítani, nem számít hányszor csökkenti a kamatlábakat. Amint ezt maga Mr Bernanke is éreztette, az egyetlen dolog, ami véget vethet a krízisnek az a lakásfinanszírozási csőd vége. 

Akkor menjük tehát vissza a nagy fellendülés elejére.

1998-ban kezdődött valójában, amikor az emberek sokasága úgy döntött, hogy az ingatlan jó üzlet megint, végre kigyógyult a korai 90-es évek pangásából. Ugyanekkor a Wall Street megkönnyítette a hitelhez jutást az ingatlanvásárlóknak. A lakásfinanszírozás korábban banki privilégiuma általánossá transzformálódott, az ingatlanba fektetni vágyók szinte bárhol hitelhez juthattak.

Az új verseny új megoldásokat hozott, és lenyomta a hitelek árát. Végül is miért ne, ha valaki pontosan tudja, hogy csak úgy van esélye lakáshoz jutni, ha bevállal egy 30 éves fix kamatozású hitelt?

Amint ez gyakori az új típusú megoldásoknál (nevezzük akár pénzügyi innovációnak) hamarosan túl sok lett a jóból. Az ázsiai fellendülésből és a növekvő olajárakból tőkével túlcsordult globális befektetők jó célokat kerestek a pénzüknek. A Wall Street megadta nekik a választ: másodlagos lakáshitel piac.

Mivel ezek a hitelek lazították az ingatlanhoz jutás feltételeit, drágábbak voltak, annak ellenére, hogy az eredeti forrás olcsó volt, következésképpen a közvetlen hitelt nyújtóknak igen szép pénzeket hoztak. A jelzálogokat porlasztották majd befektetésekbe csomagolták, gyakran mint C.D.O. -kat emlegették (jellemző, hogy 2005-ig mindössze háromszor szerepelt a kifejezés a New York Times hasábjain, de a múlt nyár óta minden héten szó van róla). Amint becsomagolták a jelzálogokat, azonnal a különböző befektetői csoportoknak értékesíthették őket.  

A befektetők persze megfejelték a lehetőségeiket a jó öreg tőkeáttéttel. 100 milliós téteket adhattak a  meglévő 1  milliójukkal a maradék 99 milliót hitelből tehették hozzá a tranzakcióhoz. Ha a befektetés 100-ról csak 101 millió értékűre nő, a befektető máris megduplázta az induló tőkéjét. Az ingatlanvásárlók ugyanezt tették, egészen kis pénzekkel vettek házakat, lakásokat, jegyzi meg Mark Zandi a Moody economy.com honlapján. A FED Alan Greenspan alatt mindezt lehetővé tette azzal, hogy erőteljesen csökkentette és évekig alacsony szinten tartotta a kamatlábakat, elkerülendő egy mélységes recessziót a 2000-es blue chip válság nyomán. 

Természetesen ezek a befektetések kivétel nélkül magas kockázatúak voltak. A nagyobb hozam szinte mindig nagyobb kockázatot kíván. Ám az emberek - és „embereken" most itt Mr. Greenspan, Mr. Bernanke és csaknem mindegyik Wall Street-i vállalat igazgatója, valamint az amerikai otthonok tulajdonosainak többsége  értendő - úgy döntöttek, hogy az általános szabályok most nem érvényesek, hiszen Amerika szerte az ingatlanok ára eddig még  sohasem csökkent. Az elmélet a gyakorlatban olyan szintre repítette az árakat, hogy „eleve elrendelődött az esésük" jósolta meg Robert Barbera, egy befektetési cég vezetője. Nos a dolog az önmagát beteljesítő jóslat kategóriájának tűnt.

Egyre inkább megmagyarázza azt is, hogy a jelzálog probléma miért bír ezzel a tovagyűrűző hatással. Az amerikai otthon végül oly biztos befektetésnek tűnt, hogy egy részének az egész globális pénzügyi rendszer is a tulajdonosává vált. A múlt nyáron még a döntéshozók azt remélték, hogy a válság nem terjed át a nagy tradicionális bankokra, mint pl. a Citibank, mert azok eladták a meggyengült jelzálogaikat a pénzügyi befektetőknek. De hamar kiderült, hogy sok bank a lakás jelzálogot megfejelte további összetett biztosítási elemekkel. Végül is a csapdából nem sikerült kimenekülni, amikor a jelzálogaikból kirakott egykori ingatlan-tulajdonosok jócskán kijózanodva beszüntették a profit termelő csiki-csuki működtetését.

A legtöbb ilyen adósság nem volt túlságosan nagy, de akkora tőkeáttét kapcsolódott hozzá, ami a veszteségeket megsokszorozta. Ha az a fentebb említett 100 milliós befektetés csak 1 milliót esett, akkor a befektetőnek már mindene odaveszett. Ezért történhetett meg az, hogy egy, a tekintélyes Carlyle Group-hoz tartozó befektetési alap a múlt héten tönkre is ment. 

„Ha bármi rosszra fordul, akkor ezek a dominók nagyon gyorsan dőlnek el" - mondja Charles R Morris új könyvében (Dollár milliárdok olvadása) a krízisről.

Ez a mérgező kombináció - a gyenge befektetések mindent átszövő rendszere és azok további gombamód szaporodási lehetősége - sokkolta a Wall Streetet, és mélységes konzervativizmus felé fordította. Bármelyik befektetési társaság megbízhatósága más cégek ítéletén múlik, hogy vajon rendelkezik-e reális eszközökkel a hitelei mögött. Tehát a cégek most pénzt halmoznak fel, ahelyett hogy hiteleznének, mindaddig, amíg nem látják, hogy a lakásfinanszírozási válság meddig megy el, és mi lesz rájuk a hatása. Bármelyik befektető társaság, amelyik magas rizikójú portfolióval bír, függetlenül a háttérben meglévő eszközeinek realitásától, azzal kell szembenézzen, hogy a befektetőik vissza akarják kapni a pénzüket, a hitelezők meg becsapják előttük az ajtókat. Viszlát Bear Stearns.

 A konzervativizmus mára ott tart, hogy a megbízható potenciális hitelfelvevők sem jutnak pénzhez, ami megbontja a gazdaság egyensúlyát és sokszorozza a Wall Street félelmeit.  A recesszió hatással lehet a hitelkártya tartozásokra és más hitelekre is.

 Sok közgazdász egyet ért abban, hogy az egyetlen megoldás az állami beavatkozás a rossz hitelek felvásárlása, ahogyan ezt a FED meg is kezdte a múlt hétvégén. Ezt kisegítésnek hívják, és semmi kétség, hogy a Wall Street hitelezőinek vagy az esztelen otthontulajdonosoknak segítő kezet nyújtani - vagy épp ellenkezőleg a kirúgott gyári munkásoknak - mélységesen gusztustalan. Ám ennél a pontnál meg kell jegyezzük: kemény dolog, de a másik út lehet még rosszabb.

 Lufik és csődök. Csődök, amelyek pánikhoz vezetnek. A pánik pedig mély gazdasági visszaeséshez vezethet, amiért is a FED folyamatosan megjósolhatatlan lépések sorozatát kénytelen megtenni, csak hogy helyreállítsa a piacok bizalmát.

 Talán azt mondod barátom: „ Uram Isten, hogyan tudja a másodlagos jelzáloghitel kiütni az egész világ pénzügyi rendszerét ?". Mr  Zandi szavaival: „Hát így!"

 xxxx

David Leonhardt fenti cikkét olvashatta több millió amerikai a New York Times-ban március 19-én.

Azóta a nemzetközi tőzsdék megrázták magukat, jelentős emelkedéseket produkáltak Ázsiától Amerikáig. A cikk azonban nem a jelenlegi napi helyzetről, sokkal inkább annak magyarázatáról szól.