A netirodalomban járatlanoknak fordítanám: a nyugger a nyugdíjasok (csúfneve). A rocker kifejezést nyilván sokkal többen ismerik, de a nagy csapatból ezúttal az első nemzedékről lesz szó.
Feleségül akarja venni fiatal szeretőjét a milliomos rocker- adta hírül a minap a Deluxe magazin - utalva arra, hogy Ronnie Wood, a Rolling Stones gitárosa.(61 éves) oltár elé vinné nála több mint 40 évvel fiatalabb szeretőjét.19,2 milliárd forintos vagyonból jut is a régi feleségnek, meg marad némi pénz a „fiataloknak", de csendben szeretném megjegezni hogy a most nyugdíjban lévő vagy oda készülő magyar rocker nemzedékre nem egy 20 éves lány, hanem a nyomor vár.

A legfrissebb, és minden eddiginél szélesebb körre kiterjedő kutatások szerint akár már 10 éven belül 1 milliónál is többen lehetnek azok, akik több évtizedes munkavégzést követően sem remélhetnek nyugdíjat.
Ahhoz hogy a miértre választ kaphassunk, először is különbséget kellene tenni a nyugdíjrendszer lényegi, minőségi illetve mennyiségi, arányossági vonásai között. Azért fontos ezt elválasztani, mert ötletrohamok és kinyilatkoztatások formájában a politikai megélhetési képviselők többnyire az utóbbiakról - a nyugdíjrendszer mennyiségi és arányossági vonásairól - szólnak, az előbbiekről szinte sohasem beszélnek.

Három a magyar igazság(vagy csapás?) meg egy a ráadás?

Miért?

Először is azért, mert a képviselők jelentős része nem érti, miért kellene változtatni, miért van szükség reformra.
Másodszor: aki meg is érti, annak nem feltétlenül érdeke, hogy támogassa változást. (Gondoljanak azokra a képviselőkre akiknek a választókörzete nagy munkanélküliségű régiókban van, vajon fogják e támogatni a rokkantnyugdíjak szigorítását, a szociális ellátások megnyirbálását?)
Harmadik okként szeretném jelezni, hogy vannak néhányan, akik értik a változások szükségességét, netán egyetértenek vele, de meggyőzően nem képesek elhitetni vagy megmagyarázni a nagy nyilvánosság előtt: miért és milyen mértékben van szükség reformra. (Nem kell nagy kockázatot vállalnom annak kimondásával, hogy aki megérti miért is kellene változtatni, nem mondhatja ki nyilvánosan, mert a pártja ezzel nem ért egyet.)
A ráadást naponta olvashatják-láthatják: politikai előnyökért, aprópénzért vagy a csuda tudja miért (médiaszereplés) mindig találnak olyan „ szakértőket" akik hajlandóak megtámasztani a politikusok legkevésbé értelmes kijelentéseit is.

Visszatérve a nyugdíjakra. Egy hatásosan működő rendszertől két alapvető feladat teljesítését várjuk:
1. Időskorban tisztes mértékben pótolja a tisztes munkában töltött élet keresetét.
2. Akadályozza meg a végletes időskori szegénységet, a nyomort.
Félreértés ne essék: a kettő messze nem ugyanaz. Sajnálatos módon a mi társadalmunkban, ahol alacsony a foglalkoztatottság, a tisztes kereső munka lehetősége nem mindenkinek adatik meg. Most szándékosan kiveszem a rendszerből azokat, akiknek eszükben sincs munkát keresni, mert akut munkaundoritiszben szenvednek, vagy megélnek másból (gyerekszülés, bűnözés, uzsora stb)
Most azokkal érdemes foglalkozni akik dolgoznak illetve akarnak dolgozni és ezért tesznek is. Számukra van (volna) kitalálva a nyugdíjrendszer.
Az első feladatra, a munka után járó jövedelmet nevezzük úgy „munkanyugdíj" , a másodikra adhatót nevezzük el: „szolidaritási nyugdíj" -nak.

A tiszta munkanyugdíj a keresőkorban átutalt járulékfizetésen alapszik és ezért biztosítási jellegű, csak annyi újraelosztást tartalmaz, amennyi a kockázat-megosztás révén minden biztosításban rejlik Ne felejtsük el, hogy a nyugdíjbiztosításban a rövid vagy hosszú élet kockázatát osztjuk meg, hiszen a statisztikai átlagéletkorra számítódik a nyugdíj, s a hamarabb meghaltak ki nem fizetett pénze kerül a nagyon sokáig élőkhöz.
A szolidaritási nyugdíj nyíltan és deklaráltan újraelosztó, a „gazdagabbaktól" a „szegényebbekhez" csoportosít át. Az elmúlt évszázadban létrejött nyugdíjrendszerek szinte mindenütt a világon a két funkció párhuzamos megvalósítását célozzák, országonként különböző arányban és különböző eszközökkel.

A legtöbb országban a két funkciót egyetlen, kombinált rendszer valósítja meg, amelyben a munkanyugdíjak differenciáltságát beépített szolidaritási elemek tompítják. Mennél több, annál bonyolultabb a rendszer. Ez a megoldás összeolvasztja, többnyire inkább összekeveri a két funkciót egy átláthatatlan, az átlagember számára követhetetlen - még szakértők által sem mindig számszerűsíthető - újraelosztási dzsungelbe.
A magyar nyugdíjrendszer keletkezésekor tisztán munkanyugdíj jellegű volt, azután egyre inkább a kombinált megoldás felé tolódott el. (A második világháború után épültek be fokozatosan a különböző szolidaritási elemek, főként azért, mert a lakosság felét akkor kitevő agrárnépesség korábban semmiféle munkaviszonnyal és nyugdíjbiztosítással nem rendelkezett. )
Az 1998. évi nyugdíjreform lényegi változást iktatott törvénybe, egyrészt a munkanyugdíj magánpillérének létrehozásával, másrészt a következő 15 évre a törvény olyan fokozatos előírt változásával, melynek lényege a szolidaritási elemek teljes kiküszöbölése a rendszerből. Megszűnik a keresetek degressziv beszámítása, minden egyes szolgálati év ugyanannyit fog „érni", és megszűnik a nyugdíjminimum.
Társadalombiztosítási nyugdíjrendszerünk tisztán biztosítási jellegű munkanyugdíjjá válik.

A teljes, vagy ahhoz közeli foglalkoztatottság viszonyai között ez működhetne. Csakhogy az utóbbi években a 20-64 éves férfiak alig több, mint 60, a nők 51 százaléka volt aktív kereső és ezek az arányok lényegében már 1993 óta ilyenek. Ilyen állapotok közepette a 13.havi nyugdíjat bevezetni több volt mint bűn, ez már hiba volt.
A nyugdíjkasszában a - bevezetése óta összesen mintegy 800 milliárd forintot felemésztő - 13. havi ellátásra soha nem volt és most sincs fedezet. Ennek indokolt megszüntetése nem teszi önfenntartóvá a rendszert. A korhatár bejelentett felemelése 65 évre önmagában kevés az egyensúly helyreállításához; hiszen jelenleg a GDP mintegy 10 százalékát, vagyis 3000 milliárd forintot kitevő nyugdíjkiadások egyhatodát nem fedezik a járulékok.

Joggal kérdezhetik: mi lesz a leszakadtakkal? Mi történik majd idős korukban azokkal az emberekkel, akik keresőképes életszakaszuk utolsó 20-30 évét bejelentett munka nélkül töltötték?
Ha arra gondolnak, hogy a „leginkább rászorulókat" majd támogatjuk, menjenek segélyért a polgármesteri hivatalba, jelezném: ekkora tömeget nem lehet „segélyezni", ráadásul a rászorultsági elv alkalmazása nemcsak megalázó, hanem nagyon költséges is.

Azaz a legfontosabb két alapvető funkció a munkanyugdíj és a szociális nyugdíj tekintetében nyugdíjrendszerünk bukásra áll: nincs eszköze az időskori nyomor ellen.
Egyetlen lehetőség marad az egyénnek: önmagáról gondoskodni. Amíg még nem késő.