Gondolkoztak már azon, miképpen lehetséges, hogy egyes magyar aukciósházak 600-800 tételes árveréseket rendeznek - (többet épp ebben a hónapban) mások meg nem is tartanak aukciót.
Mit tegyenek azok, akiknek volna mit (műtárgyat, festményt, grafikát, szobrot, porcelánt, stb) eladni, kellene is a pénz?
Vásároljanak-e azok, akik megunták már a kamatkeringőt, s valami értékállóba fektetnének, most, amikor mindenki a válságról panaszkodik?

Kezdjük a galériák kétféle üzletpolitikájával. Az elmúlt években az élboly rekorddöntögető versenyben indult. Egymásra licitáltak az aukciósházak, ki tudja legdrágábban eladni ismert festők műveit, ki tudja pénzel rendelkező szélesebb tömegeit a kiállítás megnyitókra becsődíteni. Ehhez az öldöklő versenyhez - szerencséjükre- híres, elfeledett, eltűnt művek kellettek. És ilyenek voltak.
Nem egy esetben az állami múzeumokban lévő, ám oda jórészt a második világháború miatt letétbe helyezett műtárgyak kiszabadulása révén jöttek az újabb szenzációs alkotások.(ez egy másik történet, hogy az állami egye szervei mit meg nem engednek maguknak ilyen ügyekben)
Kellettek még többnyire -külföldön élő- magyar mecénások, akik hazafias kötelességüknek érezték az általuk nagyra és fontosnak tartott művészek alkotásait megvenni, összegyűjteni kiállítani. S ez automatikusan körforgásba hozta az adott művész hazai magántulajdonokban lévő képeit, szobrait. Vegyük ehhez a hazai műgyűjtők egyre népesedő táborát, néhány nagybankot, és kész is volt a rekordárú képekre éhes, és pénzhegyekkel rendelkező vásárlói réteg.
Beütött a válság, s néhány pénzembernek mobilizálni kellett a műtárgyakba fektetet tíz-, húsz-, ötven-, százmilliókat. Nyilván nem az Ecserire ment, hanem oda, ahol vette a képet. Ott pedig nem tapsikoltak örömükben, pláne akkor ha az illető nem bírt várni a legközelebbi aukcióig, hanem szerette volna megkapni a rekord vételár70 százalékát. Nem kapta meg az eladójelölt, sőt a konkurenciáknál sem várták húszezresekkel teletömött bivalybőr táskákkal.
A történet innentől az amerikai ingatlanlufira hasonlít, hiszen ha nincs kereslet, tovább csökken az ár, és a korábbi évek rekorddöntögető versenye, negatív spirálba fordult.( vagy mondhatnám a luxusautók piacát is )
Tegyük még ehhez hozzá, hogy a leggazdagabb magyarok listáján megjelent galériásokra is rászállt az APEH, s máris érthetőbbé válik, miért kevesebb most a rekordokra gyűjtögető aukció.
A műtárgybefektetések olykor zavaros vízében úszkáló kisebb halaknak - elnézést a hasonlatért - kifejezetten jól jött a nagyhalak feltűnő nyugvása. Szorgos aprómunkával, olcsóbb tételekkel - a válság miatti kényszereladók egyre növekvő táborával a hátuk mögött- a banki kínálatokból kiábrándult, egyre szélesebb vevőkörre számíthatnak. A kamatadó bevezetése idején betett állampapírok visszavásárlásának ellenértéke is mostanában került a pénzpiacra, s erre a vevőkörre is számítanak.
Mit tegyen, akinek kellene a pénz, s volna mit eladnia?
Próbálkozzon tavasszal. A decemberi aukciókra már készen vannak a katalógusok, s van amit már meg is tartottak. Ha nem nagyon szükséges, most már ne adjon el senki. Az aukciókon gazdag a kínálat.
Mit tegyen aki venni szeretne? Siessen a kiállításokra. Nézelődjön, s vásároljon. Most nagy a választék, s az is nyugodtan vehet, aki még nem gyűjtő, csak megtetszik neki egy-egy szép darab.

P.s.
A lenti kép is magántulajdon. Most szerepelt a Virág Judit Galéria és Aukciósház „ A 121 legszebb magyar festmény" című kiállításán.
Rippl-Rónai József festette.
Címe: Lazarine és Anella

Lazarine és Anella