A világért sem szeretném családi történetekkel szórakoztatni az olvasót, csak egy emlékképet fel kell idéznem. Nagyanyám soha nem engedte kidobni a leforrázott teát, mert szerinte azt legalább kétszer kell felönteni forró vízzel. „Jobbik felem" vésztői nagymamája minden felhasznált, alig „termelt" háztartási hulladékot. Apám - figyelve bankban dolgozó apja intelmeire - soha nem vett fel hitelt, anyósom és testvére takarékossága legendás az egész családban.
Mi a közös a nagyszülők és a szülők gondolkodásmódjában? Alighanem az, hogy a válság idején felnövő nemzedékek tagjai gyakran soha nem tudnak szabadulni a nélkülözés során kialakult szokásoktól: a mindennapi takarékosságtól, mint például a teafilter legalább kétszeri használatától. Nemrégiben, a gazdasági válság tombolása idején volt olyan magyar társadalomtudós, aki azt mondta: jobb lenne, ha hamarabb jönne itthon is a krach, mert még él az a nemzedék, amelyik tud éhezni.

A helyzet remélhetőleg nem ennyire súlyos, de az mégis elgondolkoztató, amit a kutatók már régen kimutattak: a gazdasági folyamatok visszahatnak nemcsak a fogyasztási szokásokra, hanem általában a társadalmi értékekre is.

Elemzések tucatjai bizonyítják, hogy a recesszió idején szocializálódott nemzedékek konzervatívabb befektetők. A biztonság határozza meg a gondolkodásmódjukat, erre törekedve a gyors és nagy haszonnál többre értékelik a biztos és kiszámítható nyereséget. Az állami szerepvállalás növekedését jó néven veszik, és ha tehetik, a közszféra kiszámíthatóbb állásait választják. Számukra a magasabb fizetéssel járó versenyszféra túl kockázatos.

Vajon tudnak-e a jóléthez szokott generációk tagjai is alkalmazkodni a szűkösséghez?
Ez az igazi kérdés, hiszen a fogyasztó társadalom évtizedeiben generációk sora nőtt fel külföldön a hitelbőség és a bankkártya bűvöletében, és nálunk is - igaz más okból- de sokan jelentősen eladósodtak.

A válasz a fenti kérdésre -külföldön - az hogy igen, tudnak alkalmazkodni a szűkösséghez.

Az elmúlt hónapokban számos elemző felhívta a figyelmet a recesszió nyomában kialakult új helyzetre. Az amerikaiak jóval takarékosabbá váltak, s mindannyian tudjuk, hogy ennek okai között munkanélküliség növekedése mellett a hitellehetőségek beszűkülése és a dollár árfolyamának csökkenése is szerepet játszott, de a takarékossági hajlandóság növekedése szembeötlő.

A válság felgyorsította a recesszió idején szocializálódott nemzedéki gondolkodásmódhoz való csatlakozást. Jelentősen nőtt az állami szerepvállalás és emelkedett a közszférában dolgozók aránya - és bére is. Barack Obama számos olyan, az állam szerepének növelésével járó intézkedésre tett javaslatot, amelyek elfogadása másfél éve még elképzelhetetlennek tűnt.

A válság hatásai különösen az amerikai fiatalokat érintik: a munkanélküliség a huszonéveseknél jelentősen meghaladja az átlagot. És még ha magára is talál a gazdaság, akkor sem várható a foglalkoztatás ugrásszerű növekedése, hiszen az állami szerepvállalás növekedése adóemeléssel jár, ezért újabb amerikai cégek fogják külföldre tenni a gyártást, és minden bizonnyal sok vállalat költözik valamelyik népszerű adóparadicsomba. A kiszervezések miatt a munkanélküliség tartósan magas maradhat az Egyesült Államokban. Könnyen előfordulhat, hogy a munkahelyek védelme a protekcionizmust erősítheti, ami viszont lassítja a gazdasági válságból történő kilábalást.

Nemzetközi sajtószemlénkben olvasható, hogy a Washington Post ismerteti a Pew közvélemény-kutató legfrissebb felmérését. Ennek összegzése:

A recesszió hatással volt a fogyasztási szokásokra is: az amerikaiak hatvan százaléka visszafogta a költekezést, és jelentősen csökkent a hitelfelvevők aránya. A felmérés készítői szerint a fogyasztási szokások átalakulása tartós lehet, és az amerikaiak gazdasági növekedés beindulása után is sokáig megfontoltabban fognak költekezni. Jellemző az is, hogy az idősebbek közül egyre többen anyagi okokra hivatkozva kitolják a nyugdíjba vonulás dátumát, a fiatalok pedig a családalapítást, és kevesebb gyereket is terveznek.

No és Európa?- kérdezheti joggal az olvasó.

A válság okát kizárólag a globalizációban kereső szakértők mára egyértelműen kisebbségbe kerültek, hiszen épp a görög válság, s azt megelőzően a magyar, illetve kelet-európai államok gazdasági válságai mutatták meg az igazi okot: az eladósodást. Ebbe a sorba még belekerülhetnek más európai országok, felfedve hogy a krízis nem a vég kezdetét, hanem az európai integráció kezdetének végét jelenti-jelentheti. Azt mutatja meg, hogy a politikailag deklarált integráció nem teremti meg kontinens-szerte a jóléti államot, hanem egyedül a strukturális integráció, az összehangolt uniós állami működés - nem egyszerűen együttműködés! - megszervezése a kiút. Mindez Európa fejlettebb felén nagyobb szolidaritást tesz nélkülözhetetlenné azokkal szemben, akik tartalékok nélkül kényszerülnek belefogni a társadalom átalakításba, a kontinens fejletlenebb részén pedig az áldozatvállalás elkerülhetetlenségére figyelmeztet, amit nem lehet populista politikával megoldani, csak elodázni.

Kelet-Európa politikai elitjei, ha továbbra is igyekeznek elkerülni a színvallást az alapvető reformokat illetően, hamar elveszíthetik népszerűségüket. Ha továbbra is az a fő téma, hogy a beáramló tőkének kedvezzenek-e vagy a versenyképtelen, és ezért a populizmus felé mindig nyitott hazai nagyvállalkozóknak, valamint a szakszervezeteknek, akkor végképp rémálom lesz az álom a jóléti államról, s a valós uniós integráció elmaradásával az öreg kontinens lesz vesztes, a jobban és hamarabb alkalmazkodók a győztesek.

Szűkebb pátriánkban itt az ideje tehát belevágni a nagy gazdasági átalakításokba, a nyugdíjrendszer további korszerűsítésébe, az állami kiadások érdemi csökkentésébe. Családi kasszánk hosszútávú egyensúlya érdekében továbbra is csak azt tanácsolhatom: takarékoskodni, félretenni, nem mindent elkölteni, mert rosszabb idők jönnek.
Lehet hogy az lesz az igazi rémálom, pedig mi először álmodni szeretnénk a jólétről, a jóléti államról és minél hamarabb megvalósítani.