Bizonyára sokan ismerik azt a latin mondást, ami így kezdődik:
Navigare necesse est....

Magyarra talán így fordíthatnánk: hajózni szükséges, és a római korban a tengeri kereskedelem és szállítások fontosságát hangsúlyozta. A mondás második része kevésbé közismert: "Vivere non est necesse."
Vagyis: élni nem muszáj. Ezt Pompeius mondta hajósainak akkor, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába.

Ha körbetekintünk a világban és szűkebb pátriánkban: viharos időket élünk. Pénzügyi körökben egyre nagyobb borzadállyal szemlélik, mi lesz a válság megoldására elővarázsolt dollár és eurómilliárdok következménye. Mielőtt azonban a következményekre tekintünk, tegyük fel az eredeti kérdést: honnan teremtődtek elő hirtelen ezek az irdatlan tömegű pénzhegyek. Kivették a nemzeti bankok elnökei a trezorból? Ha volt a trezorban, miért hagyták, hogy világméretűvé növekedjék a válság?

A válasz egyszerű: a pénzhegyek nem voltak ott a trezorokban, ezért a baj kiterjedésekor az előremenekülés gyors módját, a pénznyomtatást választották.
A fedezet nélküli pénznyomtatás inflációhoz vezet. Mérséklésére az állam a polgáraitól vasal be plusz pénzt - ez esetben úgy, hogy a mostani meg a következő egy-két generáció (vagyis a gyerekeink meg az unokáink) jövőjének mindennapjait terhelik meg.

A vén Európa esélyei?

Hogy áll a megterhelt jövő kapujában Európa?
Rosszul és csekély esélyekkel: Félreértés ne essék: a bajt látják.

A demográfiai öregedés súlyosbodó folyamatait immár nyíltan az európai versenyképesség akadályának tekintik az Unió vezető hatalmai. Nem véletlen, hogy a kétsebességes Európa képét előre vetítő német-francia javaslatcsomag négy legfontosabb pontjának egyike a nyugdíjkorhatárok emelését tűzi ki feladatként az európai kormányok számára.

A mostani és majdani nyugdíjasok sorsát eldöntő legfontosabb kérdést tehát már feltette és meg is válaszolta Németország és Franciaország: az Unió a jelenlegi feltételek( nyugdíjba vonulás ideje, a nyugdíj nagysága) mellett a jövőben nem lesz képes cipelni a nyugdíjasai jelentette gazdasági terhet.
Keményebben fogalmazva: ha minden így marad, az Unió a jövőben nem lesz képes versenyt futni a világ többi részével, ha nem nyesi radikálisan vissza a nyugdíjasok jogosultságait és a leendő nyugdíjasok reményeit.

Az Európai Unió ugyanis nem a világ. A kontinens lakosainak öregkorát, a nyugdíjak jövőjét nem az Európai Unió, s még kevésbé valamely tagállama határozza meg. A döntő az lesz, hogy miként alakul a világ ismételt újrafelosztása? Meddig tart, milyen rohamokkal jár majd, és milyen gyorsan zajlik a világgazdaság súlypontjának átvándorlása az Egyesült Államokból - s általában Nyugatról - Kínába és a többi fejlődő ázsiai óriás erőterébe.

Most, akik figyelik a híreket, tudják, hogy Kína nagyon jelentős részt vállalt az amerikai államadósság finanszírozásában, így közvetve a fogyasztás fenntartásában. A legalapvetőbb kérdés, épp az előbbiek miatt: Kína - exportja érdekében - meddig és milyen áron fogja finanszírozni az Egyesült Államok fogyasztását?
Ebből azonnal következik: Meddig lesz a globális tartalékvaluta a dollár és mi léphet a helyére?

Egy biztos, hogy nem az euró lesz a nemzetközi tartalékvaluta a dollár után, ami az európai nyugdíjrendszerek egyre növekvő, napjainkban még ismeretlen devizakockázatait is jelenti.
Ám ez a távolabbi jövő. Most is van veszély.

Az észak-amerikai, közismertebb nevén baby boomer nemzedék első nagy hulláma nyugdíjba készül ebben az évtizedben. 78 millió emberről van szó, az emberi nem történelmének leggazdagabb generációjáról. Olyanokról, akiknek kollektív tőkebefektetései az elmúlt években döntően befolyásolták és a jövőben is jelentős mértékben meghatározzák a globális pénz- és tőkepiacok működését. Európa számára egyáltalán nem közömbös, mi várható a baby boomer generáció (illetve a nyugdíjalapjaikat kezelők) részéről a jövőben.

Legyünk optimisták? Legalább ebben a tekintetben? Rendben. Elvégre egy gazdag Európai Unió tagállama vagyunk. Mi vagyunk a szegény rokon.
Olvasni azért tudunk, a híreket hallgatjuk.
Az Unió két vezető tagállama, Németország és Franciaország, nemcsak a korábban említett feltett és megválaszolt, de egy másik alapvető kérdésre is határozott választ adott az európai stabilitási paktum kapcsán kidolgozott javaslatcsomagban: az Unió gazdagabb tagállamai a nem kívánnak szigorú korlátok nélkül segédkezni a szegényebb tagállamok gondjainak megoldásában. Az euró számára nyújtott mentőöv nagyon rossz a periféria országok állampolgárainak.
Akik mi lennénk.
Gazdaságunk romokban, a nyugdíjba lépés ideje egyre tolódik, s még mindig sokan számítanak arra, hogy az állam majd megmenti őket. A felosztó-kirovó rendszer járulékának fizetésére kötelezett polgár még jórészt úgy gondolja, hogy nem érdeme fizetnie a közterheit, mert egy EU-tagállam végül úgysem hagyhatja őt éhen halni. Eddig a minimális járulékfizetés utáni nyugdíj összege gyakorlatilag megegyezett az öregkori segélyként felvehető járadékkal, pedig ez utóbbiért egy fillér járulékot sem fizettek.

Eddig így volt, de az elmúlt hónapokban évtizedekig bombabiztosnak hitt cölöpök dőltek ki. Nincs semmi garancia arra, hogy az államtól kapott nyugdíj a tisztes öregkori megélhetésre elég lesz.
Biztos, hogy nem lesz elég.
Privát nyugdíjtőke nélkül senkinek nincs semmilyen esélye a nyugodt öregkorra.